Amióta az eszemet tudom, mindig is táncoltam. Aztán mivel hamar nőiesedtem, 11 éves koromban ott találtam magam néptánc fellépés előtt fél órával a következő ultimátum előtt:

„Akin nincs smink, nem mehet a színpadra!”

Mit tudtam én akkor még, hogy mi az a smink, édesanyám természetes, régimódi gondolkodású nő, egész életében elítélte ha valaki sminkelte magát, így soha nem is láttam, nem is volt mivel kenceficéznem.

Szerencsére a többiek a csoportból nagyon kedvesek voltak, kinek mije volt, azt kente rám sebtiben, s a végén, mikor belenéztem a tükörbe, hirtelen megértettem anyukámat, hogy miért NEM szereti a sminket. Konkrétan akár bohócnak is hívhattak volna, annyi különböző szín volt rajtam, ami nem is lett volna baj, de az összkép valahogy nem illett össze. Volt rajtam sárga alapozó (rózsaszínes a bőröm), kék szemhéj púder (ebből akad szép számmal, ami jól áll, de az nem volt köztük), barnás pirosító, és élénk piros rúzs. Ehhez sötétszőke hosszú hajam volt, és nyár-tél színtípusom, ami tök hideg árnyalatokat jelent. Szóval remélem el tudjátok képzelni azt a 11 éves kislányt, aki belenézett a tükörbe, és kiakadt saját magát látva.

Úgy éreztem ez nem az igazi, és ettől igenis lehetne sokkal jobb is. Szerencsém volt, keresztanyámtól Lottitól megkaptam az első kiselejtezett szemhéjpúder palettáját, rengeteg színnel. Innentől kezdve amilyen színt csak találtam, azzal megpróbálkoztam titokban kisminkelni magam, (elvégre egy kislány nem sminkelhet, de a fene sem akart megint bohóc lenni a színpadon…  :D), szóval rengeteg dolgot kirpróbáltam. Kérdeztem a többieket, felírtam, mit kell beszerezni a sminkeléshez a fellépésekhez kötelezően, itt még a többiek véleményére adtam. Persze én is végig próbáltam az akkor kapható összes alapozó színt, és sokáig szentül meg voltam győződve arról, hogy sokkal sötétebbnek kell lennie az alapozómnak a színpadra, ha nem akarom, hogy a fényképeken virítson Hófehérke, akinek arca helyett csak egy nagy fehér ovális van. 🙂

16 évesen már túl voltam rengeteg próbálkozáson, és megtaláltam a színeket, amik nekem jól állnak. Innentől sorra vettem a divatújságokat, olvastam a smink tippeket és már ment is a próba. A sulit már úgy fejeztem be, hogy a ruhát amit terveztem a teljes testemre kiterjedő színpadi sminkkel mutattam be. 🙂

Aztán mikor fotózni tanultam a suliban modul keretein belül, adott volt a témám már, a sminkelésről is akartam fotózni, a divatról, hiszen a színek forgatagában élek. Felkértem hát egy barátnőmet modellnek. Rajzoltam az arcára, egy sárkányt. Csak úgy. 🙂

Aztán pedig feltettem a randisminkjét estére, itt még minden hivatalos oktatás nélkül, csak érzésből, ahogy jónak láttam, tudom, lenne mit javítani rajta, de még középiskolás voltam. 🙂

Az utam kitérőkkel, de vitt tovább. Miután az első barátnőmet kisminkeltem, és fantasztikusan érezte magát, elhatároztam, hogy sminkesként szeretnék élni, és megadni az nőknek azt a szerelmet, amit Önmagunk szépségének a kiemelése jelent. SZERelmet. SZERetetet. Nem tévedés, igenis hiszek benne, hogy Önmagunk szeretete az a csoda, amivel mindennap adni tudunk a környezetünknek. Hiszen ha belenézek a tükörbe, és SZERetem, magam, akkor ezt a boldogságot szeretetet tudom átadni másoknak is kifogyhatatlan erőforrásként.