Tavaly nyár elején nagyon beteg voltam. Annyira, hogy nem csak műtétem volt, de közel álltam ahhoz is, hogy nem lesz, aki felnevelje a gyerekeimet. Amikor az ember egészsége ilyen mélyre kerül, akkor bizony elgondolkozik azon, hogy mi mindent kell megváltoztatnia az életében. Ezt történt velem, leültem és feltettem az életem minden területén azt a kérdést, hogy hogyan tovább.

Első körben át kellett gondolnom, hogy mi lesz az ArcSzíntér, a vállalkozásom sorsa. Sminkesként is alap, a hektikusság. Hiszen nem Hollywoodban vagyunk, ahol a filmek és a fotózások naponta érik egymást. Végig kellett gondolnom, hogy vajon tényleg ez az az út, amin járni szeretnék. Rá kellett jönnöm, hogy kezdetekben női roncsként a vállalkozásomba, mások szépítgetésébe kapaszkodtam és abból építettem az önbizalmam, ha láttam, hogy a vendégeim mosolyogva kelnek fel a székemből. Amikor rájöttem egy-egy csodálatos nő bőrproblémájának az okára, és azt közös munkával megszüntettük, akkor nem csak ő kezdett el szárnyalni, hanem szépen leporoltam egy önbizalom cserepet, ami ripityomra törve hevert körülöttem és kis puzzle darabkaként megkerestem a helyét és összeragasztottam. Igen ám, de amikor kapaszkodsz valamibe, akkor nem hagyod fejlődni és nem lesz természetes az áramlása, az energiái. Elveszed a helyét a megújulásnak és az újnak. Éppen erre jöttem rá tavaly, hogy már nincs miért kapaszkodnom az ArcSzíntérbe, hiszen a cserepek már a helyükre kerültek (akkor nagyjából). És ez bizony komoly lelki válságot okozott részemre. Így ismét leültem és napokig töltődtem a természetben. Ültem órákat a Margit szigeten, ültem órákat az akkori partnerem kertjében. És szakadatlanul írtam a naplómat, sírtam a felismeréseimen, majd a könnyeimmel tisztára mosva elengedtem vagy éppen a naplómból kitépve, és a wc-n lehúzva engedtem el a velem történt szörnyűségeket. Mert sok történt. Amikor az ember végig él egy teljesen leépítő, roncsoló, földbedöngölő kapcsolatot, amiből a gyermekei is születtek, akkor bizony ott van min dolgozni és van mit feldolgozni. Kezdve azzal, hogy miért is hagyta magát és miért nem tett a korábbról ismert Artemisz harcos lelke semmit. Be kell ismernem, hogy tett. Csak annak idején nem a menekülésen és az újra építkezésen járt a fejem, hanem azon, hogy bármi áron rendbe tegyem azt a kapcsolatot, ami nekem nem volt jó. Rengeteg energiát tettem bele, hiszen rengetegszer kaptam meg a fejemhez, hogy velem van a baj.

Csak „sajnos” az önismereti úton végig menve előbb- utóbb nem tudsz többet hazudni önmagadnak. És rájössz: Nem veled van a baj. Na ezek után jön az igazi harc és küzdelem, amíg ebből nem csak kiszállsz, hanem utána feldolgozod, elengeded, ami fáj és ami rossz volt neked. És bizalmat adsz valaki másnak. Majd rájössz, hogy ez nem is olyan egyszerű. Mert meg kell engedned azt, hogy mások is segítsenek neked, ami viszont nehéz, hiszen nem tudhatod, nem-e bántás érkezik ismét az utadba. Nos tavaly éppen ez a kapaszkodás szűnt meg, hogy a másoknak adás legyen az, ami engem építget felfelé, hogy értékes vagyok.

Ha bele olvasnál a könyvembe, itt megteheted!