Ma reggel előkerült egy nagyon régen hallgatott zene a fejemben, gyorsan elő is vettem és meghallgattam ismét. Aztán kiszakadt belőlem a sírással együtt a hála és eldöntöttem leírom nektek ezt az élményt. A szám, ami ezt az egészet kiváltotta belőlem: Bagdi Bella Imádok élni. 

Kezdjük azzal, hogy ezt a zenét nagyjából 7 évvel ezelőtt akkor hallgattam, amikor konkrétan pokoli volt minden egyes napom. Akkor azért hallgattam, hogy elhiggyem, hogy van az életnek egy szép, élhető, fénnyel, szeretettel teli lehetősége is. Ma teljes szívvel tudtam énekelni, és ezért végtelen hála emelkedett fel a lelkemben. Ha gondolod hallgasd meg te is:

Egy időben csak annyi maradt meg a szövegből nekem, hogy
imádok élni,
imádok adni,
imádok kapni,
imádok szívből szeretve lenni
Ez mind-mind hiányzott az életemből. Most ahogy végig tudtam hallgatni az egészet, úgy, hogy nem azért sírok, mert pokoli fájdalom van a lelkemben, hanem azért mert pontosín így élek… Na az volt az igazi mély hála és végtelen szeretet érzése, hogy igenis sikerült, amikor hoztam egy döntést: Én így fogok élni! 

Amikor az ember egy rossz, lelkileg nyomorító kapcsolatban él, akkor két választása van: kifelé erősnek mutatja magát, és titkolja a dolgot, vagy egyszerűen nincs kifelé. Én legalábbis többnyire ezzel a kettővel találkoztam, és én az első körbe tartoztam. Aztán lettek emberek, akik felhívták a figyelmemet, hogy nem, nem kötelező elviselni a szart és kökeményen túlélni minden egyes napot, és egy-egy percre kizárólag a gyerekekben találni boldog pillanatot. Nagyon hosszú út van mögöttem. Nem csak, hogy kiszálltam, de amivel csak bírtam, szándékosan szembesítettem magam, és éveken keresztül, már a kapcsolatban dolgoztam fel a mocsaras szarkupacokat, hogy ki bírjak szállni. És az én szemem előtt nem csak az lebegett, hogy kiszálljak, azt könnyebben is megtehettem volna. Én SZERETVE akartam lenni. BOLDOGAN élni. TÁRSRA találni.

Ez azt is jelentette, hogy bizony a belém ívódott automatikus válaszreakciókat is górcső alá kellett vennem. Megnézni, hogy mi az, ami az új életemben is szolgál, és mi az, ami csak a sérült sündisznó tüskéiből áll. Meg kellett tanulnom, bízni az Isteni segítségben, a környezetemben, bízni egy másik emberben, aki mellettem áll. Megtanultam felismerni a testem jelzéseit. Mikor eszek rosszat, mitől vagyok vitálisabb, mivel tudom földelni magam, ha ki van égve minden antennám, mi csak a kimerültség, mi a lélek betegségének jele. Mi az amit 2 kupac vitaminnal megoldhatok, és mi az, amivel szakemberhez kell fordulnom. És megtanultam, hogy bizony ott van az a lélek is. Nem csak az ego.

Tegnap estére elkészült a VIP ügyfeleimnek az új zárt felületű webshopom. És rájöttem, hogy azért még sem tanultam hiába az elmúlt években vállalkozást vezetni és fejleszteni. De korábban nem működött, mert én nem voltam egyensúlyban. Idén ősszel, 3 évvel azután, hogy lakáson kívülre sikierült kőkeményen raknom a 3 gyerekem apját, életemben először férjez mentem. És valahogyan szépen lassan rendeződött bennem minden, saját magamban leltem meg az egyensúlyt. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek hullámvölgyeim. Sőt. Viszont alapvetően ezek a völgyek már nem a Himalája és a Grand Kanyon közötti végletekben mozognak. A véletletnül nagyon jó élmény, ami katartikusnak számított éppen ezért, és az önbántó depresszió között. Hanem megtanultam felismerni rengeteg érzelemet, és a gyerekeim is. Így képesek vagyunk egymással megbeszélni, hogy ki éppen milyen passzban van. És hát a szenvedély az életem része, én bizony hajlamos vagyok teljes mélységében és skálájában hirtelen megélni az érzéseimet, és keresztül engedni magamon őket, amivel sokkal kisebb bajt okozok, mintha a végletekig elfojtanám, majd brutális vulkánban csapna ki. Arra is rájöttem, hogy így, hogy végre többnyire egyensúlyban vagyok, hirtelen elkezdtem magamtól beépíteni az elmúlt években tanult, de mélyre temetett tudásomat. Magabiztosan, könnyedén hozok döntéseket, és egy határidőtől sem kapok sokkot. Művészlélekként az, hogy képes vagyok hirtelen átlátni és rendszerbe tenni a feladatokat, na az már maga a csúcs…  😀

Így hát amikor reggel meghallgattam Bagdi Bella 2 dalát, rájöttem, hogy eljutottam oda, ahová 2014-ben akartam jutni. A családom rendben van, a gyerekeim velem együtt szeretik a férjemet. Már nem csak mutatom a magabiztos nőt, hanem az is vagyok. Az út rögös volt. Terhesen, szó szerint szülésig dolgozni egy olyan vállalkozás tervén, amit azóta kinőttem. 1 hónapos babával konferenciákra járni tanulni. Folyamatosan a hátamra kötött gyerekkel menni. Elviselni az eséseket, a lelki fájdalmakat, az ütéseket (legyen szó bármilyen aspektusáról), kitartani, szembenézni, feldolgozni, újra és újra elbukni, hogy utána ismételten talpra álljak. De tudod mit? Megérte. Mert most már itt vagyok, az utamon, boldogan.